Ha fáj az ünnep…
2013 november 28. | Szerző: lizzie
A neten keringő megható történet különösen aktuális az egyre zordabb időben….
“A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette.
Gondolataiban a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak. A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta.
A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.
A kislánya földöntúli boldogsága a játékbaba, vagy a bababútor láttán.
Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni – gondolta a férfi. Mennyire apás volt.
Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte. A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.
Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.
Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.
A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.
Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.
Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő. Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.
Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta.
Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is. A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt.
Az ebédosztó – mintegy kárpótlásul – két kemény tojást adott a főzelék mellé. A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről. A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára.
A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott. Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.
A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette. Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét.
A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott. Az utcán csoszogva megindult a körút felé.
Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött. A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki.
Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz. Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja.
Odacsoszogott, hogy elvegye a pénzt.
A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkozott. Mindketten megkövülve nézték a másikat.
– Apa? – csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés. –
– Kislányom – dadogta a férfi zavartan.
A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.
– Anya miért nem indulsz már? – csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.
– Drágám, valami baj van? – kérgezte a nő mellett ülő férfi is.
A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.
A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót.
Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó.
A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.
Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták… “
(ismeretlen szerző)
Hihetetlen fotók! – Állatok az anyaméhben
2013 november 23. | Szerző: lizzie
Egyre gyakoribb a méhen belül készült fotók látványa az emberi magzatokról, nem is beszélve a 3 dimenziós ultrahang képek néha megdöbbentően élethű babáiról.
Az viszontmégsem mindennapos, hogy anyaméhben lévő állatokat láthatunk.
Íme, most néhány különleges fotó!
elefánt
jegesmedve ikrek
csivava bébi
kígyó
delfin
Hihetetlen gyereksztorik – A legédesebb történet az anyatejes táplálásról
2013 november 16. | Szerző: lizzie
” A kislányom iskolájában karácsonyi koncertet rendeztek, amelyen a lányom osztálya Jézus születésének történetét adta elő. A lányom, Abigél játszotta Máriát (nagyon büszke voltam!).
Néhány perccel a darabjuk kezdete után, Abigél egyszercsak felhúzta a ruháját, és a mellére tette a kis Jézust.
A jelenet ettől kezdve kezdett eltérni attól, amit betanultak, és a következőképpen zajlott:
József: – Mit csinálsz?
Mária: – Megetetem a kisbabánkat.
Pásztor: – Miért, van nálad cumisüveg?
Mária: – Ne légy hülye, a cicimből szopja a tejet.
József: – Ez gusztustalan.
Mária: – Nem, az a babatej a gusztustalan, amit a Tescoban árulnak. Az én kisbabám tökéletes tejet kap.
Pásztor: – Mi az a cici?
Mária: – Azok a kis kiállók, amik a nőknek vannak.
Pásztor: – Azok nem cicik, hanem mellbimbók.
Mária: – Nem, azok cicik.
József: – Akkor miért nem kaphatja Jézus cumisüvegből a tejet?
Mária: – Azért, mert nincs nálam mellszívó – elfelejtetted felpakolni a szamárra.
Pásztor: – Nem kérhetnél a tanárnőtől egy üveget, hogy megetethesd Jézust?
Mária: – Nem, mert ez a legjobb módja, hogy megetessem Jézust. Különben is, a cumisüveget még nem találták fel, de ha fel is találták volna, éppen most szültem, csak nem gondolod, hogy most fogok körbe kóvályogni a Tescoban, hogy tápszert vegyek, amikor a cicimben tökéletes tejet termelek!
Egy icipicit sajnáltam szegény tanárnőt, aki mindent megpróbált, hogy visszaterelje őket az eredeti mederbe, de annyira nevetett, hogy esélye sem volt. Az a mondat, hogy József elfelejtette felpakolni a szamárra a mellszívót megadta neki a kegyelemdöfést: lecsúszott a padlóra, és a nevetéstől képtelen volt felállni… “
(forrás: Kismamablog, LLL )
A legviccesebb családi fotók
2013 november 15. | Szerző: lizzie
Ezekhez a képekhez nem is kell sok kommentár… valóban magukért beszélnek!
Magellán felhői közt szépen mutat a macska feneke….
A nem annyira kedvelt családtag….
Addams family a Mikulásnál?
Anya hívta Apát, Apa hívta a Fiút, a Fiú hívta a Leányt….
no, és ez az abszolút no comment kategória… 🙂
Taxival – egy életen át…
2013 november 13. | Szerző: lizzie
” Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban.
Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok.
De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.
Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
– Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
– Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
– Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
– Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
– Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
-Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
– Semmivel. – feleltem.
– Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
– Vannak más utasaim is. – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
– Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.
És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el. ”
(ismeretlen szerző)
Elképesztő halálesetek
2013 november 12. | Szerző: lizzie
1771-ben Adolf Fredrick svéd király halálra ette magát.
De nem a mohóság végzett az uralkodóval, hanem a betegsége, ami miatt nem tudta megemészteni a homárt, kaviárt, füstölt heringet és egyéb más ételeket.
Egy 14 fogásos vacsora után érte a halál.
1887-ben Dakotában egy David Lunt nevű embert egy párbaj során homlokon lőttek. Túlélte a sérülést, gond nélkül élte mindennapjait.
Majd 67 nappal az eset után hirtelen meghalt.
Nem tudták megmagyarázni az okot, hogyan élhette túl több mint két hónappal a halálos fejlövést.
Az osztrák-amerikai matematikus, Kurt Gödel éhenhalt üldözési mániája miatt.
Csak felesége főztjéből volt hajlandó enni, mert meggyőződése volt, hogy meg akarják mérgezni.
Az asszony 6 hónapig súlyos betegen kórházban feküdt, ezalatt a férfi semmilyen ételt nem vett magához.
Végelgyengülésben és súlyos alultápláltságban halt meg 30 kilósan.
Rosszul sikerült szemöldökök
2013 november 10. | Szerző: lizzie
A mindennapokban is láthatunk rosszul tetovált, túlszedett, viccesen megrajzolt szemöldököket. De az alábbi képek minden képzeletet felül(vagy inkább alul)múlnak.
Vajon mi motivál valakit, mikor ilyen szemöldököt készít vagy készíttet magának?
A legfurcsább házikedvencek – Te tartanál otthon krokodilt?
2013 november 9. | Szerző: lizzie
Ha azt hallod, valaki állatot tart a lakásban, cicára, kutyára, hörcsögre, aranyhalra gondolsz, ugye? Esetleg extrém esetben valamilyen hüllő is eszedbe jut.
De legritkább esetben fordul elő, hogy a szomszédban egy krokodil vagy épp egy barna medve lenne a család kedvence.
Persze van, aki nem ilyen szerencsés, és bizony félelmetes, de legalábbis szokatlan állatokat sétáltatva találkozhat a mellette élőkkel.
Osama Al-Hubaishi Jemenben lévő otthonát 200 madárral osztja meg. 10 éves kora óta rajong a kis csipogókért, kapcsolatuk annyira bensőséges, hogy a férfi jó madármama módjára szájából eteti kedvenceit.
Boomer, az árva kenguru Kathy Noble személyében talált gazdira az ausztrál Hartley Vale településen. Az út mellett találták meg a halott anyakengurut, erszényében az életben lévő kicsinyével. Boomer már 18 hónapos, és láthatóan jól van, dobozos sört iszik új „édesanyja” bárjában.
A kínai Zhao Jing „kicsi kincse” nem más, mint egy chilei tarantula. A mérges pókon kívül a fiatalember még skorpiókat és kígyókat is tart otthon.
Németországban Nicole Doepper fogadta otthonába a 3 éves lámát, akinek egy betegség miatt amputálni kellett az egyik lábát. Socke azóta igazi családtagként éli mindennapjait.
Oroszországban, Szentpétervárott sétáltatja a férfi kedvenc medvéjét, akit 30 rubelért a turistáknak is fotózni enged.
Kijevben Tatyana Efremova állatorvos több egzotikus állatot is tart lakásában, a 3 hónapos oroszlánkölyköknek a szekrény polcain is szabad játszaniuk.
Thaiföld egy távoli vidékén a 10 éves Wattana Thongjon imádott krokodiljával pihen. Édesapja találta a krokodilbébit 3 évvel ezelőtt egy közeli tóban, azóta pedig már több mint egy méter hosszúra és 40 kg-ra nőtt. A krokit csirkehússal kényeztetik, és két „kutyatestvérével” boldogan éli mindennapjait.
Az asszony, aki soha nem felejt…
2013 november 8. | Szerző: lizzie
Élete szinte minden részletére vissza tud emlékezni a 43 éves kaliforniai Jill Price.
A különös jelenségre valamikor 8 éves korában lett figyelmes, amikor egyre több és több személyes élmény és hozzá tartozó érzés nem ment ki a fejéből.
Az azóta már férjes asszony fel tudja idézni múltjának emlékképeit, azt, hogy mit csinált vagy hogy mi volt a vezető hír az 1980. február 5. óta eltelt bármelyik napon.
Agyszakértők tesztelték képességét találomra kiválasztott dátumok segítségével: teljes sikerrel.
Egy alkalommal például azt kérték tőle, hogy vesse papírra az 1980 és 2003 között eltelt időszak összes húsvétjának történéseit, mely kérést a hölgy maradéktalanul teljesített, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert izraelita lévén számára a húsvét nem kiemelt ünnep.
Míg epizodikus memóriája tökéletes, lexikális tudás tekintetében teljesen átlagosnak bizonyult a különleges asszony. A tudósok ezt a jobb agyfélteke hihetetlen, míg a bal agyfélteke normális működésével magyarázzák.
Az emlékképek ugyanakkor teljesen kontroll nélkül törnek elő, s ez sokszor inkább átok, mintsem áldás. Mert milyen is lehet az, amikor minden az életünk során bennünket ért sérelem ugyanolyan élénken él bennünk mintha éppen abban a pillanatban történt volna meg?
A felejtés jótékony hatása nem adatik meg ilyenkor.
„Az emlékeim olyanok, mint egy végtelen, kusza film, ami teljesen úrrá lesz rajtam. És nincs stop gomb. Nem tudom magamnak megbocsátani az elkövetett hibáimat. És egyetlen vitát, rossz szót sem felejtek el, amit valaha nekem mondtak.”
A háború szörnyűségei – A legmegdöbbentőbb fotók!
2014 február 18. | Szerző: lizzie
A II. Világháború szörnyűségeiről már sok mindent láttunk és hallottunk.
Találtam 5 fotót, ami vagy borzalmával vagy megható tartalmával csal könnyet a szemünkbe.
Egyes fotók felkavaróak, csak erős idegzetűeknek!
Ez a kép Auschwitzban készült, abban a gázkamrában, ahol főként nőket és ártatlan gyermeket tartottak fogva és végül gyilkoltak meg. A fotón látható karcolások a foglyok által a falba karmolt minták, miközben szabadulni próbáltak a mérgező gáz elől.
A lenti képen egy 6 éves osztrák kisfiú látható, aki a háborúban elveszítette a családját. Kis kezeivel ölel egy pár új cipőt, amit az amerikai hadsereg katonáitól kapott.
A fotó 1946-ban készült.
Kanadában készült a fotó 1940-ben, ahol a harcba induló katonák után fut egy 5 éves kifiú.
“Várj meg Apa!”- kiabálta a gyermek, akit édesanyja igyekezett visszatartani.
Az alábbi sokkoló kép egy német katona fotóalbumából került elő, a hátulján egy felirattal: “Az utolsó zsidó Vinyicában”.
Nincsenek is szavak…
Az utolsó fotó 1945-ben készült, egy Elbához közeli haláltáborban a szabadság első pillanatai.
( forrás: http://interesting-facts.info/)
Oldal ajánlása emailben
X