Az igaz szeretet ajándékai

2013 október 29. | Szerző: lizzie

” Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

 Átverekedtem magam a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt éves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

 Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

“Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?” Az idős hölgy ezt felelte: ” Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském”

 Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

 Végül elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

“Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. “

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

  “Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. “

A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta.

“A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.”

 Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

“És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.”

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

“Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”

 Oké – mondta. “Remélem van elég.”

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

 A fiú ezt mondta:

“Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.”

Aztán rám nézett és hozzátette:

“Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.”

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

 Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

 A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását  szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha többé nem tudna felkelni a komából. Ez a család lenne a kisfiú családja?

 Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

 Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

 Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.

Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért – még a mai napig is nehéz elképzelnem. “

/ismeretlen szerző/

A kislány, aki csodát vásárolt

2013 október 11. | Szerző: lizzie

A világhálón kering ez a történet, amely azt állítja, egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt. Hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak fikció, nem tudjuk. De hogy elgondolkodtató és könnyekig megható… nos, ez egészen biztos.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott.

Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.
A hat háztömbnyire lévő patikába ment. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess – így hívták a kislányt – megcsoszogtatta a lábát a padlón.
Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét
az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
– És te mit szeretnél? – kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

– Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam – tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a  kérdésére.

 – Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled – mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. – Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
– Tessék? – fordult hozzá a patikus.
– A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
– Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni – felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
– Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
– Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
– Azt nem tudom – válaszolt Tess könnyes szemmel – csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a chicago-i férfi.
– Egy dollár és tizenegy cent – felelte Tess alig hallhatóan – Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
– Nahát, milyen csodálatos véletlen! – mosolygott a férfi

– Egy dollár és tizenegy cent – éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
– Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda,
amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és
nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
– Ez a műtét egy igazi csoda volt – suttogta Anya – vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe.

No és egy gyermek töretlen hitébe.