Incredible...
Hihetetlen, mégis igaz?

Megható kisfilm a szülői szeretetről…

2013 november 4. | Szerző:

Gyönyörű, elgondolkodtató videó.

 

( Kár, hogy a magyar feliratok “helyesírása” némiképp levon az élvezhetőségéből…)

Az igaz szeretet ajándékai

2013 október 29. | Szerző:

110906039_a8a5e9d9c1

” Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

 Átverekedtem magam a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt éves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

 Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

“Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?” Az idős hölgy ezt felelte: ” Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském”

 Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

 Végül elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

“Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. “

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

  “Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. “

A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta.

“A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.”

 Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

“És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.”

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

“Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”

 Oké – mondta. “Remélem van elég.”

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

 A fiú ezt mondta:

“Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.”

Aztán rám nézett és hozzátette:

“Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.”

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

 Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

 A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását  szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha többé nem tudna felkelni a komából. Ez a család lenne a kisfiú családja?

 Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

 Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

 Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott.

Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért – még a mai napig is nehéz elképzelnem. “

/ismeretlen szerző/

Utat vájt a hegybe felesége emlékére

2013 október 23. | Szerző:

Brownie Manjhi egy indiai farmer volt. Felesége egy nap megbetegedett, de a kórház 70 km-re volt az ő kis hegyi falujuktól. Az asszony meghalt, a férfi pedig a távolságot okolta szeretett felesége elvesztése miatt.

Párja halála után élete hátralévő 22 évét azzal töltötte, hogy utat vájt a hegybe, így rövidítve le a 70 km-es távolságot 1km-re.  360 méter hosszú, 30 méter magas és 25 méter széles folyosón keresztül kalapáccsal, vésővel és néha a saját körmeivel dolgozott azért, hogy senki ne járjon úgy többé, mint ő és a felesége.

tss_1378639534_3

Hegyi Férfinak nevezték el a környéken élők, és hihetetlen munkájáról a kormány is értesült. Róla nevezték el az elkészült utat, később pedig meg is fimesítették az életét.

tss_1378639533_1

 

Brownie Manjhi 2007-ben hunyt el.

 

Az igazi kutya-macska barátság

2013 október 16. | Szerző:

Kutyaugatásra lett figyelmes egy kiránduló Dél-Karolinában egy szakadéknál.

Azt hitték, hogy a kutyus a sűrű, kusza vadrózsabokrok közé szorult. Mikor lementek érte az állatmentők kiderült, hogy a kis shih-tzu egyáltalán nem ragadt be sehová.

Egy tehetetlen kiscicára vigyázott, és nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Védte, óvta a kismacskát mindenáron. A két kis állatot végül együtt vitték be a menhelyre, és ott is együtt maradhattak.

 

tss_1380687214_5

A Goldie névre keresztelt kutya úgy hurcolja és segíti a kiscicát, mintha a saját kölyke volna.

tss_1380687214_4

Úgy látszik nem csak a szerelem, a szeretet is vak.

tss_1380687213_1

Lista a szeretet szavairól

2013 október 13. | Szerző:

lista
 Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra  úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely.
 Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy  teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták  a tanárnőnek.
 Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket,  amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett.
„Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította:
„Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott.
Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből.
„Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.”
„Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”.
Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
„Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette:
„Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”
termekek_szolgaltatasok_marketing_lista
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra.
Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

 



Legutóbbi hozzászólások

Kategória

Blogkövetés

Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!