A kislány, aki csodát vásárolt

2013 október 11. | Szerző: lizzie

A világhálón kering ez a történet, amely azt állítja, egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt. Hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak fikció, nem tudjuk. De hogy elgondolkodtató és könnyekig megható… nos, ez egészen biztos.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott.

Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.
A hat háztömbnyire lévő patikába ment. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess – így hívták a kislányt – megcsoszogtatta a lábát a padlón.
Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét
az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
– És te mit szeretnél? – kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

– Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam – tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a  kérdésére.

 – Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled – mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. – Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
– Tessék? – fordult hozzá a patikus.
– A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
– Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni – felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
– Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
– Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
– Azt nem tudom – válaszolt Tess könnyes szemmel – csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a chicago-i férfi.
– Egy dollár és tizenegy cent – felelte Tess alig hallhatóan – Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
– Nahát, milyen csodálatos véletlen! – mosolygott a férfi

– Egy dollár és tizenegy cent – éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
– Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda,
amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és
nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
– Ez a műtét egy igazi csoda volt – suttogta Anya – vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe.

No és egy gyermek töretlen hitébe.

A kamionosok árvája

2013 október 7. | Szerző: lizzie

Kering a neten számtalan megható és különleges történet. Ez  a sztori a maga egyszerűségével, emberségével, és összetartásával tűnhet ki a többi közül…

” Hosszú éveken keresztül jártam a párommal Európát. Mivel kamionosként dolgozott Tirolban, ott is éltünk. Sok kamionos történetet hallottam – de ez tetszett a legjobban!

Egy délvidéki kisváros peremén jártam, próbáltam megtalálni úticélomat, mielőtt lemegy a nap. Az öreg CB az 1-9-es csatornán sípolt, recsegett, s egyszer csak egy kisfiú hangja szólalt meg:

– Brékó 1-9, van itt valaki? Gyerünk pilóták, dumcsizzatok Plüssmacival! Benyomtam a mikrofont: – Vettem Plüssmaci. – Kösz pajtás! – felelte a gyerekhang – Ki van a vonal végén? Megadtam a bécémet, mire rákezdte: – Nem akarok fárasztani senkit odakint a pályán. A muterom azt mondta, az autósoknak az utat kell figyelniük, nem kíváncsiak a karattyolásomra. Csak az az ábra, hogy itt esz a penész tökegyedül és jólesik kicsit locsogni valakivel. Nyomorék vagyok, nem tudok járni. Válaszoltam és megkértem, hogy fűtse fel nyugodtan a mikrofont, én beszélgetek vele, ameddig akarja. – A fateromé volt ez a szerkentyű – tájékoztatott – de most már asszem csak az enyém, meg a muteré, mert a fater meghalt. Egy hónapja, hogy árokba borult. Hófúvásban igyekezett haza. Most a muternak dolgoznia kell, hogy megéljünk. Nekem nem sok hasznomat veszi a nyomorék lábam miatt. Azt mondja, semmi gáz, megleszünk, de néha éjjel arra ébredek, hogy sír. Tudja, van valami, amit nagyon szeretnék. Persze maguk mind túl elfoglaltak ahhoz, hogy velem bajlódjanak. Csak tudja a faterom mindig megkocsikáztatott, mikor hazajött. De ennek már lőttek. Egyetlen brékózás sem zavarta meg a társalgásunkat a mozgássérült kisfiúval. A torkomban egyre nőtt a gombóc, ahogy a saját csemetéimre gondoltam odahaza, Greenwill Townban. – Úgy volt, hogy idén elvisz minket valahová a muterral. Emlékszem, mindig ezt mondogatta: Egyszer a tiéd lesz ez a vén csotrogány, Plüssmaci. Hát én nem ülök többet kilenctengelyesen. De ez az öreg szerkentyű segít tartani a kapcsolatot az összes kamionos barátommal. Na, Plüssmaci most kiszáll a képből és nem nyaggatja tovább, mert a muterom lassan hazajön. Ha erre jár, sikítson, boldogan csevegek magával. – Mielőtt elpályázol, áruld el nekem, hol a kéglitek, kis CB-s barátom! – szóltam bele gyorsan, mire megadta a lakcímét.

Én meg egy pillanatig sem haboztam, mert az a rakomány igazán várhat egy cseppet. Semmi perc alatt megfordultam és kilőttem a Jackson Street 229 felé. Ahogy befordultam a sarkon, majd kigúvadt a szemem: három háztömbnyi sorban álltak a kamionok. Nyilván több kilométeres körzetben egy csomó pilóta vette az adást, és csináltak a srácnak egy kis farsangot. Alighogy az egyik hazahozta, a másik már kapta is föl és ment vele egy kört. Akár hiszik, akár nem, én is kivártam a soromat, hogy megutaztassam Plüssmacit. Aztán visszavittem és szépen beültettem a székébe. Ha valamikor, hát azon a napon megtudtam mi a boldogság. Ott ragyogott annak az emberpalántának az arcán. Szépen felsorakoztunk, mielőtt az anyukája hazajött. Mindenki elköszönt tőle, aztán ment a dolgára. Fülig érő szájjal szorította meg a kezemet: – Viszlát pilóta, találkozunk az éterben.

Könnyes szemmel fordultam az autópályára, bekapcsoltam a CB-t és újabb meglepetés ért: – Brékó 1-9 – hallatszott a rádióból – itt Plüssmaci anyukája. Szeretnék köszönetet mondani mindannyiuknak. Imádkozni fogok magukért, mert valóra váltották a kisfiam álmát.  Isten óvja mindnyájukat; vigyázzanak magukra és viszlát! “