A neten keringő megható történet különösen aktuális az egyre zordabb időben….
Gondolataiban a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak. A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta.
A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.
A kislánya földöntúli boldogsága a játékbaba, vagy a bababútor láttán.
Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni – gondolta a férfi. Mennyire apás volt.
Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte. A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.
Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.
Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.
A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.
Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.
Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő. Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.
Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta.
Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is. A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt.
Az ebédosztó – mintegy kárpótlásul – két kemény tojást adott a főzelék mellé. A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről. A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára.
A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott. Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.
A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette. Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét.
A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott. Az utcán csoszogva megindult a körút felé.
Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött. A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki.
Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz. Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja.
Odacsoszogott, hogy elvegye a pénzt.
A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkozott. Mindketten megkövülve nézték a másikat.
– Apa? – csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés. –
– Kislányom – dadogta a férfi zavartan.
A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.
– Anya miért nem indulsz már? – csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.
– Drágám, valami baj van? – kérgezte a nő mellett ülő férfi is.
A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.
A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót.
Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó.
A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.
Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták… “
(ismeretlen szerző)
